Végtelen gyötrelem ez az est.
Órányira nyújtott percek vonszolják magukat.
Tehetetlen az elme ,a lélek,a test
Sejtjeim kétségbeesetten töltik az akkukat.
Forró az ágy a bőrömtől,
Mint kínlódó giliszta vonaglom az ágyon,
Könnyeim hullanak,megint nem örömtől,
S könyörgőn várom,hogy kimentsen az álom.
Most is csak elvágyódom...
A messzi álmok szigetére,az örök világba.
De csak rozoga csónakon hányódom,
És minden segélyhívás,küzdelem hiába.
Emlékeim hullámai,
Érzelmeim hömpölygő örvényei,
Belső kétségbeeséseim villámai,
Szinte már életem törvényei.
Csak sodor az ár......
Megint elvesztettem magam,
S a hitet,hogy valaki vár
Csak kattog az agyam...
Tudom,holnap a Nap megint felkél.
És elfelejtem majd ezt az estem.
És nem marad más hátra csak az a fekély,
Mely belülről rág,s emészti testem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.