cariba

Nemrég a magyányról akartam írni.

Arról,hogy milyen esténként sírni.

Lesütött szemmel,alázva menekülni,

Mikor fiút és lányt látok ölelkezni.

Sötét volt az a pár hónap,talán év is.

Nem hittem hogy találok valakit magamnak én is.

Lemondtam a szerelemről,s nem vártam volna,

Hogy hátam mögül,valaki csak úgy hozzám szólna.

Nem tettem több sminket,nem akartam tetszeni.

"Hisz nincs több jussom,volt boldogságom"-egyszeri.

Nem néztem több szembe,nem néztem több arcot,

Untam az örökös harcot és kudarcot.

Bezárkóztam,menekültem,elhervadtam.

Lelkemet minden este a fájdalomnak adtam.

Kézzel tudtam fogni a magányt,az egyedüllétet,

Átkoztam,gyűlöltem,elfogadtam:ez az élet..

Végül nem is írtam róla.

Mert nem volt rá perc,nem volt rá óra.

Beletemetkeztem a munkába,

De szemem maradt üres és kába,

Mígnem egy szép napon,

Felragyogott az égen csillagom.

Valaki megfogta a kezem,

Kiragadt a valóságból,elvette az eszem.

Benne rátaláltam a lelkitársra,

S szívemmel tudom,nincs szükségem senki másra.

Napjaim a mába szőtt álmok,

Melyekre nem vicsorog többé átok.

Ma már elhiszem,hogy létezik!

Csak mindig a nem várt pillanatban érkezik..

És ez az érzés szorít,magához ölel,

Minden porcikám óhajtja:ő kell!

TE kellesz nekem,TE angyal!!!!!!

Szívem döntött így,nem én ,aggyal.

TE kellesz nekem az idő végéig,

A Földkerekség közepétől,annak széléig!!!!!

<3